Az idő
Furcsa dolog az idő.
Gyermekként még fel sem fogja az ember, hogy mekkora kincs a mulandóság meg nem értése, a végtelennek tűnő nyarak napsütése, vagy persze a többi évszak tündöklése a maguk szépségeivel együtt.
Mindenki életébe olyan természetes dologként lépnek be az idő változásai, mint az, hogy anya csak egy van és, hogy szerencsésebb esetben anya van.
Ha valakinek megadatik, hogy családban és szeretetben nőjön fel, a legtöbbször közben észre sem veszi, hogy az univerzum összes aranyánál és drágakövénél értékesebb varázslat vette körül, amíg gyerek volt.
A szeretet és az időtlenség "Kis Hercege" voltam magam is a saját B-612-es bolygómon, az én világomban.
Kiskorában mindenkinek megvan a maga univerzuma, aztán ahogy múlnak az évek, egyre jobban kitolódnak a határok, érintkeznek és összemosódnak mások világaival, míg végül lassan megérti a fiatal elme, hogy csak egy nagy világ létezik.
Legalábbis számunkra embereknek...tudtunkkal...egyelőre...
Az, hogy mi lehet még valahol a végtelen űrben, ugyanolyan rejtély, mint az idő.
Mikor kezdődött és hol?
Vagy pedig mi az, hogy mindig is volt és lesz, közben pedig mégis múlik?
Örökké feltehető és választ sosem kapó kérdések ezek.
A halál is felfoghatatlan dolog.
Egyszer csak jön.
Ki tudja mikor?
Csak jön valamikor.
Néha elgondolkozom rajta, van, amikor pedig kénytelen is vagyok.
Az elmúlt 15 évben sajnos nagyon sok szívemnek kedves embertől kellett elbúcsúznom.
Igen kevesen élhettek meg 80 év feletti kort és voltak, akiknek még saját családalapításra sem maradt idejük.
Elvileg az ember megélhetné a 100 évet is, bár erre egyre kevesebb példa van a világon.
De talán e feltételes 100-asnak is köszönhető az, hogy az 50-ik születésnapot, olyan misztikus, vízválasztó szerűségként szokták kezelni, mintha az ember eljutott volna valami nagy út feléig.
Avagy, ahogy azt zenei körökben szokták mondani: jöhet a B oldal.
Nos, mától nekem is a B oldal forog életem lemezjátszóján...
Magam is nehezen hiszem el, de akkor is így van.
Nagyon furcsa belegondolnom, hogy 4 év múlva annyi leszek, amennyi édesanyám volt, amikor számára sajnos elfogyott a földi idő.
Milyen érdekes, hogy gyerekként sokszor siettetnénk az időt, "Legyen végre vakáció!", "Mikor lesz már Karácsony?", vagy "Bár csak felnőtt lennék már!"...ugye ismerősen hangzanak?
Aztán fiatalemberként még nem vészes semmi.
Szerencsére már mindent szabad, amit a felnőtteknek és mindenre van is idő, amit meg hirtelen nem sikerült megvalósítani, arra pedig lesz még bőven.
Sokáig hiszi az ember, hogy övé a világ, miközben valójában csak egy olyan vonaton utazik, amiből egy jó darabig ez a kilátás.
Aztán valahogy kíméletlenül elkezd rohanni az élet és egyszer csak azt veszi észre az ember, mintha egyre hamarabb röpülne el egy év.
Ja, hogy az már nem is tavaly volt?
A régi barátokkal való találkozások párbeszédeibe pedig egyre többször hangzik el, hogy:
- Emlékszel, kb. 10 éve történt...? -
- Van az már 15, vagy inkább 20 is! -
Szülőként fura végignézni, ahogy az ember gyereke éli azokat a végeláthatatlannak tűnő boldog gyermek éveket, amiket valaha mi is és a mi szüleink is megéltek.
Aztán az új generációval is nekiiramodik az idő és a miénk ott gurul tovább az övék előtt.
Nincs megállás.
Amikor édesanyám elment, a lányom 16 éves volt.
Momentán nehezen tudom elképzelni, de ma már simán lehetnék én is nagypapa.
Szerencsére még sok minden lehetnék és úgy gondolom, hogy van is hozzá bőven elég időm.
Viszont negyvenes már nem leszek többé, ez is tény.
Na bumm!
Szerintem a legaktívabb alkotó korszakomban vagyok, úgy hogy pörögjön csak az a B oldal, mit bánom én!
Hirtelen semmi másban nem változik semmi, csak a 49 lett 50.
Ez pedig nem olyan nagy dolog.
Idővel ebből is 10-20 éves múlt lesz, de addig is enyém (is) a világ!
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd munkámat támogatni 'havonta egy kávéval', kérlek nézd meg a Patreon oldalamat!
