Pár évvel az akkor még kötelező katonaság után, 1991-ben közös barátainkon keresztül ismertem meg Roy-t, aki még ez után katonáskodott Feihegyen. Érdekes, hogy mindketten a Szent István park szomszédságában nőttünk fel és mégis eddig várnunk kellett, hogy összefussanak az útjaink.
Miután mindketten magunk mögött tudtuk a honvédséget újra találkoztunk és gyakran ültünk össze gitárokkal a kezünkben. Igyekeztük eljátszani kedvenceinket, vagy csak zenei ötletelgettünk.
Én ekkor már írtam néhány saját dalt, Roy-nak pedig már akkor bitang jó hangja volt.
Barátok jöttek-mentek körülöttünk és egyre többen piszkáltak minket, hogy amit csinálunk az nagyon jó, viszont nem szabadna csak a négy falnak és nekik tartogatnunk.
És akkor valakitől, ha nem is pontosan így, de elhangzott, hogy:
- Miért nem mentek ki a Halászbástyára? Rosszabbnál rosszabb utcazenészek is ezreket keresnek ott! -
Nem hiszem, hogy egy emberből az egyik pillanatról a másikra utcazenész lesz, még ha az elhatározás hamar meg is születik benne (amiről az esetünkben egyáltalán nem beszélhetünk, ugyanis ultra cikinek tartottuk már azt is, hogy leüljünk az utcán énekelni, nem hogy még kalapot, vagy hangszertokot is kirakjunk magunk elé, mintha kéregetnénk...).
Hosszú folyamat volt, mire elmondhattuk magunkról, hogy "profi utcazenészek vagyunk."
Először is nem kevés győzködés árán (és természetesen baráti kísérettel, mert kettesben nem mertünk volna) indultunk neki a világot jelentő utcaköveknek.
Mindez 25 éve ’93-ban történt…

A Mátyás templom körül akkoriban hatalmas élet zajlott. Még ingyenesek volt a bástyák és engedélyért sem piszkált senki senkit, úgy hogy voltak ott gitárosok, kisegyüttesek (külföldről is), citerás, furulyás, bűvész, rajzolók, festők, mozgás (azaz mozdulatlanság) művész és mindenféle árusok.
Kimennünk a bástyához még nem volt bonyolult dolog, de nekiállni muzsikálni?! 
"Hol? Ott?! Ott nem jó! Ott meg már van valaki! Arrafelé meg nagy a tömeg! Itt?! Itt meg nincs senki! Ezeknek? Ááá! Várjunk még egy kicsit! Menjünk oda, ott fiatalok vannak! Basszus, most meg elmentek...inkább igyunk egy sört! Kéne egy wc-t keresni..majd utána!"
Ilyen és ezekhez hasonló bénázásokkal voltunk képesek birkózni órákig, úgy, hogy egy hangot sem zenéltünk, egy fillért sem kerestünk még, de ami nálunk volt pénz már elköltöttük sörre vagy kajára.
Aztán nagy nehezen valahol csak elővettük a hangszereinket és legalább a barátainknak elnyomtunk néhány nótát.
Mivel nem a közönségnek produkáltuk magunkat, kívülről úgy tűnhetett, hogy egy kis társaság jól elvan magában, így nem is kerestünk szinte semmit. Pusztán egy cseppet sem szégyenlős barátunknak volt köszönhető, hogy némi apróra szert tettünk, mert néha kezében a sapkájával letámadta a turistákat, amit aztán nagy ritkán alig számolható siker követett.
De már ez a kis "siker" is be volt váltható sörre és cigire...

Mivel rendes munkánk nem volt (mindketten túl voltunk már pár alkalmi melóhelyen), zenélni és énekelni meg nagyon szerettünk, hamar eljött a pillanat, amikor úgy éreztük, hogy újra ki kéne menni a várba.
Azt valahol sejtettük, hogy ha a barátok is velünk tartanak, hiába éreznénk kevésbé kellemetlennek a járókelők előtti nekiveselkedést, könnyen komolytalanná is válhat az egész, ezért hát nekiindultunk kettesben...

Persze nehezen ment a "jó hely" megtalálása és a művelet megkezdése is, de végül emlékeim szerint a Mátyás templom oldalában a park szélén csak nekiálltunk (illetve ültünk) muzsikálni (vagy muzsikülni :) ).
Több óra dalolás és szünet elteltével, ha nem is ezreket, de annyi pénzt sikerült összeszednünk, hogy a napi kiadásaink után is maradjon még belőle egy kevés.
Vérszemet is kaptunk tőle és innentől kezdve, ha csak az időjárás lehetővé tette, mi máris siettünk a várba. 
Egyik nap csak estefelé érkeztünk ki, aminek köszönhetően  rájöttünk, hogy éjszaka, ha jóval kevesebb is az ember, mint nappal, mégis valahogy a könnyűzenét sokkal jobban kedvelő a közönség és ez a bevételen is meglátszott.
Ezután szinte már csak ilyentájt jártunk fel. 
Növekvő bátorságunkra támaszkodva lassan kipróbáltunk minden bástyát, zugot, lépcsőt és kezdtek kialakulni a kedvenc helyeink. 
A koraesti órákban a Halászbástya étterem terasza melletti kis torony volt jól működő, az ott fogyasztó vendégek miatt. A Jezsuita lépcső pedig az akusztikájának varázsa által bizonyult kiváló koncerthelyszínnek.
Később viszont, úgy tíz után, fent a nagy toronyban tudott verhetetlen lenni a terep.
Tessék csak elképzelni a mesés kilátás mellé, hogy ott ugyebár középen le lehetett ülni a hallgatóknak is egy kör alakú padra, mi pedig azzal szemben az étterem toronyba kivezető, mindig zárt ajtaja előtt helyezkedtünk el ülőpárnáinkon…
Nyomtuk a jobbnál jobb világslágereket (U2, Bob Marley, Beatles, Eric Clapton, R.E.M., Eagles, Simon & Garfunkel...stb.), és hangulatfokozásként még körbe is pakoltuk magunkat gyertyákkal. A gyertyák különösen jól jöttek éjfél után, amikor a Halászbástya és a Budai Vár megvilágítását lekapcsolták. Ilyenkor sokszor nem csak a kis viaszpilácsok fényei táncoltak az ódon falak között, hanem jó néhány összeölelkezett pár is.
Romantika volt a köbön és a kövön… 
Rengeteg külföldivel barátkoztunk össze és számos fellépési lehetőség alakult ki az ottani bulik kapcsán.

Egyszer egy idős amerikai hölgy az étterem teraszát maga után hagyva egyenesen felénk tartott...
Látszott rajta, hogy kissé elérzékenyült az általunk előadott és éppen befejezett Tears in heaven dalon, majd 10 dollárt (több, mint húsz éve!) dobva az előttünk heverő gitártokunkba elmesélte, hogy Eric Clapton muzsikája azért is érinti meg mindig olyan nagyon, mert réges-régen ő volt a dadája.
Először a 10 dollár miatt esett le az állunk, aztán viszont e sztoritól még tovább is gurult messzire...

Valamikor mások példáján felbuzdulva kitaláltuk, hogy mi is készítünk egy amolyan "műsoros kazettát", amit árulni fogunk és ezzel is növelhetjük majd a bevételünket és az akkor még igen csak nulla hírnevünket.
Elmentünk egy profi stúdióba és készítettünk egy olyan akusztikus anyagot, aminek az egyik oldalára néhány saját dalom került, leginkább csak általam, szólóban előadva, a másik oldalon pedig Roy-jal duetteztünk főleg világslágereket, szintén csak egy gityóval, illetve Roy talán két-három nótában mandolinozott is.
Csak hogy könnyebb legyen viszonyítani az akkori árakat a maiakhoz, ez a tizenkét dalos felvételünk összesen 2000 Ft-ba került és azt hiszem a kezdetekben 150, majd 200 Ft-ért árultuk a kazettáinkat.
A kis kiadványunk (amit persze mi magunk másolgatva sokszorosítottunk otthon, a borítóját pedig fénymásoltattuk) folyamatosan egész kellemes pénzt hozott nekünk és volt idő, amikor bemutatkozó anyagként is nagyon jól jött.

Később Roy bekerült különböző bandákba, s ezért egyre többször fordult elő, hogy nem mindig ért rá velem tartani a várba, így ilyenkor egyedül mentem ki. Jó néhány régi dalomat ott írtam valahol a szünetekben a tornyok között. (Pl.: Csak egy gitár, Éjjel)
Idővel szerencsére nekem is egyre több fellépő helyem lett pubokban, klubokban, ezért a vár lassan kezdett kimaradni az én életemből is, majd teljesen abba is maradtak az utcazenélések.

Sosem fogom elfelejteni a Halászbástya által kapott csodálatos éveket, bulikat, dalokat, az ott szerzett tapasztalatokat és fellépési lehetőségeket!
Még azt is e helynek köszönhetem, hogy utcazenészként hónapokat élhettem Németországban és Hollandiában...
...de ez már egy másik történet. ;)