Sajnos utolsó útjára nem tudtam Őt elkíséri, csak a búcsúztatásán voltam jelen, de két hete sikerült végre eljutnom a sírjához elköszönni Tőle és csendben megköszönni Neki a személyétől oly fantasztikus közös élményeinket és azt a szeretetet, amivel az irányomban mindig is viseltetett.
Kb. 18 évvel ezelőtt volt szerencsém megismerni Őt a Fészek klubban, ahol aztán megszámlálhatatlan estét töltöttünk együtt egy társaságban, persze főképp a póker asztal mellett. ?

Mindenkinek volt kedvenc helye a posztónál.
Joe-nak az osztó mellett jobbra az első széken, nekem pedig nagyon hamar kialakult, hogy az Ő jobbján.
Akárhonnan élvezet volt hallgatni a poénjait és a sztorijait, de ez a közelség kicsivel több párbeszédre adott lehetőséget, mintha csak az asztal túlfelén ültem volna.
Én pedig szerettem vele elcseverészni két osztás között is, vagy amikor éppen csak lehetett.
Márpedig Joe-val nagyon lehetett.
A zene és a póker miatt eleve egy nyelvet beszéltünk, de ezen kívül mindketten imádtuk a szójátékokat is.
Elképesztően sok szóvicce és saját kifejezése volt.
Valójában simán ki lehetett volna adni egy "Orbán Józsi értelmez - Ő szótár" -t.
Vele a kártyázás sokkal több volt, mint csak játék és izgalom.
Sosem fogom elfelejteni, amikor először hallottam, hogy valaki hívott egy tétet, aztán amikor Joe következett, az LGT klasszikus "Nem adom fel" sorral válaszolt, kicsit átköltve, énekelve, hogy: -"Nem adom meg!" - s azzal bedobta a lapját.

Az is fantasztikus emlékként maradt meg bennem (és fog is örökké), amikor jó tíz évvel ezelőtt először láttam és hallottam Őt koncerten a 100 Folk-kal, Zamárdiban, a mára már sajnos csak volt Party Fészek színpadán.
Nem a hangszertudása vagy az énekesi képessége volt a lényeg, tökéletesen hozta, amit kellett, de mint frontember elképesztő karizmával és tudással bírt.
Egy-két perc alatt zsebre vágta a kicsiket, nagyokat egyaránt és én is egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy ott tapsolok fülig érő szájjal a Miki manó és társaira.

Szintén a Party Fészekhez kapcsolódik, hogy volt, amikor rengeteget pingpongoztunk a hely asztalán...
Még talán az első olyan nyár volt (tizenvalahány éve), amikor ott jártam.
Több asztalitenisz önjelölt bajnok is előkeveredett.
Persze a pult körül is sokat sündörgött a társaság, sörért, kávéért, üdítőért, kinek mihez volt kedve.
Éppen italutánpótlás begyűjtés volt folyamatban, amikor Joe berobogott a Mercijével.
Talán Ő is kávézott egyet, nem tudom, de hamar társalgásba keveredtünk Vele, aztán természetesen szóba került a pingpong...
Joe örömmel kapcsolódott be a témába és mondta, hogy a győztest kihívná.
Lett is nagy mosolygás, hogy hát azért az nem biztos, hogy jó ötlet...
Senki nem nézte ki Joe-ból, hogy köztünk komolyan labdába rúghatna, illetve üthetne.
Ő pedig állította magáról, hogy nagyon is jól játszik.
Nem hittünk neki, de aztán belementünk, hogy hadd játsszon velünk az "öreg" is, legyen egy jó napja.
Max. majd hagyjuk magunkat egy kicsit. ?
De hatalmas döbbent ült az arcunkra, amikor Joe kezelésbe vette a kis műanyag labdát...
Tényleg nagyon jól tudta bűvölni.
Onnantól kezdve az volt a nagy szám, ha ellene az ember egyáltalán ki tudott jönni a 10 pontból.
Szuperül játszott!

Pókerben ez már nem feltétlenül volt mindig elmondható Róla, de azért cseppet sem véletlenül ott is megvoltak a maga, olykor igen komoly eredményei.
Pár sorral feljebb említettem, hogy játék közben sokat beszélgettünk...
Zenei témákról, viccekről, sztorikról, vagy csak úgy az életről.
Több alkalommal is szóba került Általa, hogy valamikor csinálhatnánk együtt egy közös gyerekdalt, vagy akár többet is, de ez az ötlet ennél tovább valahogy sosem mozdult.
Pedig de jó lett volna!
Azt viszont annak ellenére, hogy Joe fizikailag már sajnos nincs velünk, nem mondhatom, hogy soha nem is fog megvalósulni ez a régi ötlete, mert meg fog!
Nem kérte tőlem, csak feldobta a magvalósuláshoz a lehetőséget és gondoskodott róla, hogy ha Ő személyesen ebbe már nem is vehet részt, a szellemisége akkor is megmaradjon majd egy ilyen kis dalban.

A történet teljessége érdekében meg kell jegyeznem, hogy sosem tartoztam Joe legközelebbi barátai közé.
Több tervezett alkalom ellenére még csak a lakásán sem jártam soha, de azért az tény, hogy voltak olyan éveink, amikor heti átlag négyszer-ötször együtt jártuk az éjszakát.
Persze leginkább a Fészek és egy-két akkori póker klub, valamint néhány casino útvonalakon, amikbe Ő vitt el engem, VIP kártyát is szerezve nekem.
Rengeteg sztorit tudnék mesélni ezekkel az "utazásokkal" kapcsolatban, de most inkább a közös dalhoz kanyarodnék vissza...

Az utóbbi 4-5 évben kivontam magam a folytonos éjszakai csavargásból, így jóval ritkábban találkoztunk, mint azelőtt, de mindig kölcsönös volt az egymásnak örülés.
Tavaly szeptemberben még vidáman buliztunk együtt a Sláger TV party-ján.
Senki sem sejtett semmit a közelgő bajról...
3-4 hónap múlva tudtam meg, hogy még akkor ősszel Joe-nál komoly betegséget diagnosztizáltak.
Közelebbi barátai ott segítettek neki, ahol csak tudtak és mindenki abban bízott, hogy Joe lesz majd az erősebb.
(Azóta tudjuk, hogy sajnos nem sikerült Neki. ?)
Valamikor januárban hívott fel engem Benkő Balázs, hogy szervezne Joe-nak a 70-ik születésnapjára, március 1-ére egy amolyan segélykoncert-bulit, s hogy benne lennék-e?
Naná, hogy benne akartam lenni.
Sok-sok zenész kolléga fogott össze (100 Folk Celsius, Heilig Gábor, Benkő László, Gerendás Péter, Zeffer András, Emelet Project, Roy & Ádám és még sokak mellet jómagam), hogy a teljes bevétellel Józsi megváltozott életkörülményén ezúton is segítsünk egy kicsit.
Azt tudtuk, hogy persze Joe is ott lesz (ekkor még talán Ő is bízott a felépülésében), de a tervezett 2-3 dalos szerepléséből sajnos épp hogy csak egy lett. Aztán korán távozni is kényszerült, mert nem volt olyan jól, hogy sokáig bírja az estét.
Akkor láttam Őt utoljára.
Emiatt is végképp belém égett, amikor a bulira megérkezett és az, hogy mint kiderült, gondolt rám...

Talán pont Balázzsal az oldalán, barátjába karolva lépett be az új Fészek koncerthelységébe.
Egy-két köszönés után találkozott a tekintetünk és azzal felém indult.
Habár a betegségét és annak velejáróit sajnos nagyon is jól  ismertem már rég, mégis megrémített, hogy néhány hónap alatt mennyire megöregedett.
Természetesen igyekeztem az észrevételemet semennyire sem kimutatni.
Talán életében először nem úgy köszönt nekem a szokásos széles vigyorával és szavajárásával, hogy "Csőzetisztikus fejezet!", hanem csak valamiféle "szevasz"-t mondott egy halvány mosoly kíséretében és azt is halkan.
Azért a pacsi-puszi még megvolt, de ez a "szevasz" jobban aggasztott engem, mint maga a kinézete.
Ezután egyszer csak lassan benyúlt az egyik belső zsebébe és miközben előhúzott valamit, így szólt:
- "Hoztam neked valamit!"-
Meglepődésemnek hangot is adtam, hogy:
-"Ne viccelj Joe! Te hoztál valamit nekem a Te születésnapodra?"-
Elmosolyodott, de nem viccelt, hanem miközben leült, folytatta:
-"Van nekem egy dal tervezem, amihez meg is írtam már a szöveget és van rá némi dallam ötletem, de arra gondoltam, hogy te vagy az, akinek ez jól állna és aki klasszul meg tudná csinálni!"-
Közben szétnyitotta a zsebéből kihúzott papírt, amire jól láthatóan egy vers forma volt nyomtatva.
Aztán félig felém fordítva a szöveget elkezdte magyarázni az ötletét, majd egyszer csak a refrénnél dúdolásba is fogott, hogy: -"Arra gondoltam, hogy itt valami olyan dallam lehetne, hogy..."- és csak dúdolt.
Talán érezhettem, hogy valószínűleg ez egy soha vissza nem térő pillanat, így villámgyorsan elővettem a telefonomat és hangfelvételre állítottam.
Ennek köszönhetően maradt meg nekem másfél percnyi instrukció hanganyag Joe-tól.

A születésnapja után szívem szerint többször is hívtam volna, de már csak egyszer beszéltem Vele telefonon.
Tudtam, hogy sokan veszik körül, akik segítenek Neki mindenben én pedig nem nagyon tudtam, hogy mit mondhatnék.
Túl sokszor láttam már testközelből ezt a fajta leépülést és az emlékeim miatt sem tudom jól kezelni.
Amikor utoljára beszéltünk  (miközben természetesen megkérdeztem, hogy hogy van, Ő pedig elmondta), igyekeztem inkább nem a betegségéről beszéltetni.
Csevegtünk picit, ahogy régen, csak éppen nem röpködtek a poénok és a szóviccek.
Érdeklődött a közös dal iránt, de addigra már rég az új lemezemen dolgoztam, így akkor még nem tudtam vele foglalkozni.
Mondta, hogy nem is sürgetés képpen kérdezte, csak azt hitte, hogy azért hívom, mert haladtam vele.
Aztán még biztatott, hogy:
-"Csináld meg valamikor! Olyan jó kis dal lehetne!"-
Hallottam rajta, hogy nagyon fáradt.
Nem is tartottam fel sokáig.
Búcsúzóul megígértem Neki, hogy ahogy kész leszek a lemezzel, meg fogom csinálni a dalt.
Mondtam neki nagy pozitívan, hogy: - "...de addig még úgyis beszélünk majd!"-
Erre Ő valami olyasmit válaszolt csak, hogy: 
-"Hát, jó lenne!"- azzal szia-szia...

Később, miközben ezerrel drukkoltam neki, hogy felülkerekedjen a küzdelemben, már nem akartam Őt zavarni, de biztosan tudott róla, hogy sokszor érdeklődtem felőle a közelebbi barátainál.
Elrohant a nyár, aztán sajnos már csak a rossz hír jött...
Joe elment. ?

Rengeteg sok dalt, dalszöveget, sztorit, viccet, élményt és mérhetetlen szeretetet köszönhetünk Neki!!!
Én pedig ígérem, hogy a dal ötletét hamarosan befejezem és átadom majd nektek.
Ő is így akarná...
Viszlát Joe, köszönöm, hogy ismerhettelek!

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnéd munkámat támogatni 'havonta egy kávéval', kérlek nézd meg a Patreon oldalamat!

https://www.patreon.com/szaboleslie