Nem állítom, hogy mi voltunk az elsők, akik a 80'-as évek elején, az amerikai klipekből és filmekből megismert módon kimentünk az utcára break-elni, de tény, hogy mi is rengetegszer kijártunk.
Akkoriban kerültek piacra az egyre méretesebb és elemmel is nagy teljesítményt bíró kazettás magnók.
Persze nem volt olyan szinten mindenkinek, mint ma mondjuk a mobiltelefon, és drága mókának is számított, de legalább létezett és mindig volt valaki, aki tudott ilyet szerezni, ha az utcatánchoz kellett.
Én pl. sokszor a közelünkben lakó nagynénémék masináját kértem és kaptam kölcsön.
Azok voltak az igazán klassz utcabulik, amikor más break-esekkel, duókkal, csapatokkal együtt beszéltünk meg valahol találkozót, mert olyankor a show sok emberre oszlott, így aki éppen nem produkálta magát a körben, az pihenni tudott a következő "bevetésig".
A kíváncsi járókelők tömege mindig hamar körbeállt minket és sokszor meg kellett kérni az embereket, hogy kicsit húzódjanak tőlünk távolabb, hagyjanak teret nekünk, mert egyes akrobatikus elemekhez bizony szükség van a nagyobb helyre.
Aztán nekiálltunk...
A magnóból bömböltek a kor nagy break zenéi (Break Machine, Rock Steady Crew, Africa Bambata...és még nagyon sok más.) mi pedig nyomtuk a show-t, ahogy és ameddig bírtuk.
Bátrabb kollégák kitalálták, hogy kalapozni kell, már csak azért is, mert a magnók zabálták az elemeket (sosem lehetett belőlük eleget venni), pénzzel pedig egyikünk sem volt kitömve.
Így a kalapozás fontos részévé vált az utcatáncnak.
Viszont az is kiderült, hogy nem csak az elemekre valót lehetett összeszedni ezzel a módszerrel, hanem legtöbbször még kajára és üdítőre is maradt.

83'-ban robbant be a mozikba a Flashdance.
A filmet és a zenéjét így is úgyis szerettem, viszont a benne felvillanó, kb. másfél perces break betét miatt tuti, hogy legalább vagy negyvenszer láttam. :)
Minél inkább belemerültünk a break világába, annál jobban tetszett minden, ami tánc.
A break-be könnyen bele lehetett vegyíteni bármilyen stílusból merített mozdulatokat és sokszor kifejezetten érdemes is volt a show kedvéért.
A "break dance" maga tulajdonképpen gyűjtőnévként szolgált, hiszen rengeteg féle stílust, műfajt rejtett magába.
A két legkönnyebben megkülönböztethető ágazat volt például (break versenyeken is ebben a két kategóriában küzdöttünk mindig) az "electric boogie", ami főleg a robot és pantomim szerű mozdulatokból állt, a "break" pedig az akrobatikus elemeket jelentette.
Én inkább az utóbbiban mozogtam otthonosan.
Legjobban viszont a páros, vagy csoportos koreográfiákat imádtam.

84'-ben jelent meg a Breakin' című amerikai film (ami talán egy, vagy két éves késéssel került nálunk a mozikba), ami aztán nem csak a fellépő ruháinkra, hanem a  hétköznapi öltözködésünkre is nagyban hatott.
Ujjatlan szögecses kesztyű, menő sport cipők, egyen felsők, egyforma dzsekik, melegítők, egyedi gyártású darabok (volt pl. olyan Nike cipőnk, amire különböző nemzetek zászlóit hímeztük...igen, mi magunk!) hajpánt, baseball sapka (persze minél rikítóbbak, annál jobb)...ezek mind számunkra fontos és megszokott kellékekké váltak.
Sokszor az utcán is úgy jártunk keltünk, mintha színpadon lennénk.

Volt olyan délután, hogy a régi Duna moziban (a mai Budapest Jazz Club) a Breakin'-t adták. Mindenféle összebeszélés nélkül több breakcsapat is összejött a nézőtéren (valójában valahogy csak break-esek voltunk azon a vetítésen), akikkel addigra már ismertük egymást.
Habár ellenséges csapatokban táncoltunk, attól még egy nagy összetartó családdá boronált minket a break.
Mindegyikünk kívülről fújta már a filmet (videóról hamarabb ismertük, mint ahogy moziba került), de akkor is ott volt a helyünk.
Persze a mozi közben röpködtek a poénkodások és piszkálgatások.
Hergeltük egymást, hogy ki a jobb break-es és ki, miben, milyen béna.
Aztán ahogy elindult a hosszú, zenés vége főcím, szinte azonnal rittyentettünk a vászon és az első sor közötti linóleumon egy óriási párbajt...
Körbeálltuk az ütközetre alkalmas kis teret és felváltva mentünk be produkálni magunkat.
Annyi volt a lényeg, hogy mindig igyekeztünk valami látványosabbat, vagy nagyobb kunsztot bemutatni, mint az ellenfél.
Szegény takarítónéni, aki gyanútlanul lépett be a nézőtérre, arra számítva, hogy már nincs bent senki... :)
Mondjuk az is igaz, hogy utánunk már nem nagyon kellett takarítania. :D

A linóleum és az aluljárók sima köve kiváló talajnak bizonyultak a forgásos elemekhez.
Tessék elképzelni micsoda látvány lehetett, amikor a fent már említett szerkókban, kettőnk vállán egy hatalmas tekercs linóleummal és persze mindez hordozható és természetesen bömbölő magnó kíséretében vonulunk az utcán a megcélzott helyszín felé...
Cseppet sem néztek minket hülyének az emberek. :)
De mi nagyon élveztük!
A linóleum a Váci utcában nyújtott remek szolgálatot.
A Váci utca mindig a legjobb helyszínek közé tartozott.
De volt még egy pár, ahová pl. linóleumot sem kellett cipelnünk...
A Párizsi udvar, az Astoria és a Nyugati pályaudvar aluljárói rengeteget mesélhetnének (ha tudnának) azokról az időkről.

Úgy emlékszem, hogy az egyik utcatánc találkozó alkalmával ismertem meg sokak mellett Szabó Gyurit is, akit mindenki csak Gyurikának hívott.
Már a kezdetektől fogva kétségtelenül az electric boogie és a show-tánc királyának számított, amit aztán más stílusokkal is keverve (pl. jazz balett) később számos verseny megnyerésével bizonyított. (Országos Brektánc versenyek, Országos Diszkótánc Verseny, Ki mit tud? Electric Boogie Világbajnokság...stb.)
Gyurival egészen a katonaságig valahogy nem nagyon fordult elő, hogy közös produkciónk lett volna (az utcatánc találkozókat kivéve, de ott is inkább csak egymás után következtünk, nem egyszerre).
Csapataink habár ellenfeleknek számítottak, jó barátságba keveredtünk, amit aztán a honvédség csak tovább erősített.
De ez már legyen majd egy újabb sztori...